Ős, vad erővel forrva feszíti a földet a láva…
Szörnyű robajjal rúgja a szikladugót a magasba,
és iszonyú tömegét fel, az égre bocsátja sötéten,
ostroma tépi a fellegeket, beborítva a napfényt,
szétmorzsolja a bérceket is, megfojtja a földet,
perzsel, amint heve ömlik, a gránit is olvad e tűzben,
messzire terjed a föld remegése, a lég is oly izzó,
és a halál hamujával hinti be holnap a völgyet…
(Már ma az emberi ész is előkaparászta e lángot
földünk titkos öléből, azonban jaj, ha elejti!…)
Hol van az emberi gát, akarat, mely e rést betapasztja?
Vagy tud-e küzdeni ellene akkor, akárhogy akar már,
Visszaseperni a mélybe a vulkánt bírja-e ember?
Vagy betemetni serényen a magmát, mely ha kihült, holt
szervetlen vegyületté válva üvölti az űrbe
majd a halál erejét.
Nos, érzed-e ember, e példa
azt bizonyítja, hogy oly korlátolt még a hatalmad!
Kérd az erőt, a tudást Istentől, hogy leigázzad
ősi parancsa szerint a világot egészen. Alázd meg
önmagad, és ne gúnyold a Teremtő égi hatalmát,
hisz sok esetben a természet vak erői is őrült
gúnykacagással emésztik a gőgöd örökre a sírba…
1967