A házasság, a szép családi élet
cinizmus, vagy víg viccek tárgya lett,
fehér holló a holtig tartó hűség,
s a más javáért élő szeretet.
Az író és a művész úgy ábrázol
– miféle erkölcs, milyen ideál? –
hogy olvasó és hallgató vagy néző
a ravasz csábító pártjára áll.
Hadd mondjak én az Élet érdekében
hűségre hívó hálás éneket,
ki eltöltött már boldog házasságban
erős emlékű édes éveket!
Isten kegyelme minket szűzen őrzött,
csupán egymás számára tartva meg,
s az égi Vőlegényhez húzó hűség
házasságunk szilárd alapja lett.
Mi még a testi lángolás varázsát,
a még nem ízlelt új tüzű csodát –
még ezt is Tőle nyertük – hála érte –,
meg sem kívánva soha senki mást.
A féltékenység félelmes fullánkja
bennünket soha meg nem mérgezett,
a gyilkoló gyanú sejtelmes árnya
szívünkbe nem, sosem férkőzhetett.
Ajándék voltunk Istentől egymásnak,
s mennyei mézet mártottunk alant:
egy belső bölcső gyönyört gyújtva ringott,
s mélyén az élet sejtje megfogant.
És alaptalan aggódás nem kínzott,
pedig nem volt sem bútor, sem lakás,
csak hárman voltunk: férfi, nő, meg Isten,
s a terhesség öröm volt, nem csapás.
Minden gyermek nagy szerelem gyümölcse,
s az életéért harcos szenvedés.
Hogy hány legyen? Nem volt véletlen dolga:
Istennel szőttünk „családtervezést”.
Sem karrier, sem sok kényelmi szempont
nem tört egy magzat életére sem,
s elmúltak bár az ifjú álmú évek,
csak egyre nőtt a drága szerelem.
És volt a gyermekáldásnak határa:
a fájdalomtól féltő szeretet.
Egymást becsapva vagy kijátszva, soha
nem adtunk gyermekeknek életet.
A férfi és nő egyenjogúsága
természetes volt mindig, mert a hit
a szeretetnek égi talajából
dúsan hozta ízes gyümölcseit.
Ha békességünk boldog, tiszta tükrét
befújta néha sérelem szele,
minden vitánkat a bocsánatkérés
s a megbocsátás csókja zárta le.
A szeretet most is a legfőbb érték,
nincs „külön kassza”, rejtett gondolat,
megosztjuk életünknek minden dolgát:
az örömöket és a gondokat.
A nevelésben sincsenek vitáink,
kényes kérdésben két szülő szavaz,
s a rövidlátó gyermekészben, szájban
elhal minden perújító panasz.
Sorolhatnám még sokáig: mi, hogy van?
elmondhatnék sok példát, részletet,
de inkább újra rámutatok arra,
hogy itt, manapság mindez hogy lehet.
Bár talán te ezt csupán a műveltség
és emberség kérdésének veszed,
de mi hálával hullunk térdre, vallva
a Fölülről nyert roppant többletet.
Mert nem magunknak állítottunk szobrot,
Isten csodás kegyelmét áldja szánk.
Ki mérhetetlen szeretettel szórta
országa örök kincseit reánk.
Légy áldva, Isten, e kimondhatatlan
ajándékért, mely lényeddel rokon,
hisz folytatódik majd szellemi szinten
örök örömben dicső jobbodon!
1970