Előbb a gyógyulásomért kerestem
szánó szíved, irgalmas Istenem.
De napról napra csak rosszabbul lettem,
s el-elhomályosult már hitszemem.
Később csak annyit kértem tőled, Isten,
hogy állni tudjak: így szolgáljalak.
De, hogy titkos tetted tovább is intsen,
nem adtad meg, s én mégis áldalak.
Aztán csak annyi volt forró fohászom:
hetenként egy-egy órát adj nekem,
hogy ülni tudjak, ne fájjon a lábom,
míg népednek igédet hirdetem.
De számomra még ezt is soknak láttad,
és elvetted a drága hivatást.
Velőmbe vág, mégsem kiáltok vádat,
megadhatsz így Te bölcsen annyi mást.
Kínok helyett a gyér fájdalmú fekvést
– ezért is hála Néked, jó Atyám –,
a testi-lelki változó vezeklést,
éltem delén már, nemcsak alkonyán:
a belső békét és a külső csendet,
sok szolgatárs, sok ember vigaszát…
Még egy kis termő életért esengek,
s ha ez se megy: adj üdvöt odaát!
1970