Dühödbe’ mindent felmarkolsz vakon,
– azt is, mit gondosan kerül a láb –,
áttörsz az illemszabta gátakon.
Csupán magad kímélnéd legalább!
De mit se’ számít most a józan ész:
vadul dobálsz az ég felé sarat,
s egyéb undok mocsokra is merész
marokkal szórsz a Napra vádakat,
a hirtelen halál kezed, szemed
míg le nem fogja, s látnod nem lehet.
Lásd meg hát most: a Napra nem ragad
semmi, csak szórja fényét áldva rád.
De nézz magadra, s láthatod magad:
a sár, a szenny sosem a Napnak árt…
1979