Az első szó: „Atyám! – bocsáss meg nékik,
mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!”
– Ő „ugyanaz” maradt, ki volt, mindvégig,
a fájdalom nem változtatta meg.
Most sem tagadta meg Atyját, ki küldte,
s ezzel vallotta Fiának magát,
a Főtanács előtt ez volt a „bűne”,
s ezért szabott rá rút kereszthalált.
Korábban is felmérte küldetését,
e névvel szólítván a Végtelent:
„Atyám, hogy lényedet szeretve féljék,
megjelentettem a Te nevedet.”
Ezt mondta: „A ti mennyei Atyátok
jól tudja, mire van szükségetek,
s mivel Atya, gondot visel reátok,
fölösleges aggódva félnetek!”
A Miatyánkban is mindnyájunk Atyja,
Ki Fiának értünk nem kedvezett,
s így szólít meg a legszebb példázatba’
mindenkit, hogy ne légyen elveszett:
„Ha bűnöd testi-lelki éhhalálba
űz, akkor sem vagy még reménytelen,
mert hű Atyád vár – két karját kitárva –
szívére, hol bocsánatod terem!
Mert számunkra a legnagyobb szükséglet
az Atya áldó bűnbocsánata.
Múlandó a halál így, ám az élet
örök. Ezért volt ez az első szava.
Nem vétett volna Ő az Írás ellen,
akkor sem, hogyha bosszúért kiált,
hiszen szokás volt ellenséggel szemben
idézni a nagy zsoltáros királyt,
ki átkot dörgött minden vérszopóra,
ha üldözte az Isten emberét.
De most, hogy Isten lett szenvedő szolga,
Ő ellenséget is szeretve véd.
Mert messze több ő minden szeretetben,
mint amilyennek a legkegyesebb
próféták ábrázolták. A kereszten
mindent felülmúlt az a szeretet!
S innen lövell vonzó energiákat
a süllyedő világba szerteszét:
A bűnösnek nem bosszú kell, – bocsánat,
mit áldozat hoz csak, nem szent-beszéd!
Nem: sok saját sebe felől ítélte
– miként mi szoktuk – az embereket,
Ő mindhalálig mások javát nézte,
„mert nem tudták, hogy mit cselekszenek”.
Az értünk testté lett Isten imája
magába zárja egész életünk,
hisz töredékes tudásunkban járva
sokszor mi sem tudjuk, hogy mit teszünk.
Ő bűnösök Barátja, biztos Ügyvéd,
s Bíró, Ki ád örök amnesztiát.
Az biztosítja minden ember üdvét,
hogy meghallgatta Isten ez imát.
1980