Isten! E név legmegterheltebb szó a világon.
Ebben a névben itélte halálra Urunkat a főpap,
s gyújtogatott gyilkos máglyákat a vaksi középkor.
Megcsalatott sokaság ölt érte; halálba hanyatlott
áldozatok párolgó vére kiáltott érte az égre.
Ebben a névben zúdítottak poklot a földre,
s lett Hirosíma azonnal a holtak bús birodalma.
Így akik elvetik ezt a nevet, vad tiltakozásul
mind ama bűn ellen vetik el, amit ebben a névben
jogtalanul követett el az emberiség maga ellen.
Mégis e név tud legtöbbet kifejezni az ember
legmagasabb rendű titkos vágyából e földön,
többet az embernél meg az emberinél is, a nagyság,
nagyszerüség, szépség, jóság, öröm összesitését,
s mind, ami túl van az eddigi élmények horizontján.
Nemzeti himnuszainkban az áldás biztositéka
ebben a névben örök. Belerendül a szív meg az elme,
és könnyezve imádja tudattalanul is a lélek.
Ám, hol az élő egy igaz Isten a múlt csökevénye,
holt filozófia-rendszerek ős faragása csupán, ott
rút hamis istenek új sokasága özönlik a véges
célokat űző társadalomra, amelyben az önzés
árkaiból törpék tülekednek a tűzhöz a zsíros
kis pecsenyét sütögetni, uralva a csöppnyi szemétdomb
hegycsúccsá hazudott sok szétszórt földi göröngyét.
Így állunk, mikor emberi létünk nagy ügyeit már
emberi ész meg erő nem tudja megoldani többé.
Lenni, avagy nem lenni? – e nagy kérdés ma ijesztőbb
minden idők nagy döntésénél, mert az egész Föld
élete függ most tőle. A népvezetők hova futnak,
és kire hallgatnak, ha tanácstalanul kimerülnek?
Nincs hova mennie senkinek akkor, hogyha halottá
nyilvánították az öröktől fogva Levőt, és
az üres űrből nem jön visszhang árva imákra.
Hogy lehet ennyire elhagyatottan az ember a kozmosz
ásító temetőárkába felejtve örökre?
Jaj, van-e hát Isten? Kicsodám nekem Ő? Hogyan és hol
tudhatom Őt meglelni, valóságként befogadni?
Erre felel maga Isten a drága Igében, amely zeng
átívelve merészen igéző szent hatalommal
századokon, sírok sokaságán, sőt az atomvég
villámló robaján, Napként hirdetve a jó hírt:
„Úgy szereté a világot az Úr, hogy érte halálra
adta magát önként, emberré válva Fiában.”
Elszenvedte a kárhozat állapotát is e Földért,
Isten nélküli létbe sodorta a démoni örvény,
s tömlöccé tömörült tudatában: “Mért hagy el Isten?”
Szörnyű hiányként van jelen ott is: kellene, még sincs.
Nélküle nem lehet életnek “kinevezni” a létet,
nélküle nincs a világnak rendje, se’ célja, se’ útja,
nélküle minden a semmibe száll. Ime mégis imádság
még a reménytelenül sóvárgó dúlt panasz is, hisz
Isten az Ő Atyaistene akkor is, ott is, örökre.
Fáj a hiányod örök Szeretet, de Te létezel így is,
hisz ami nincs, aki nincs, azután nem vágyhat az ember.
S mert kiragadtál tűzből üszökként véve magadhoz,
nékem az Isten-kérdés eldőlt végleg: enyém vagy,
én Uram és én Istenem! Áldva imádlak örömmel,
nem tudatom peremére szorítva üres fogalomként,
lényege lettél létemnek! Megsejthet az ember
mind, kinek így lettél Ura, Istene szerte az óriás
mindenségben, amint a parányok kozmosza Téged
sejtet, akárcsak az óra az órást. Ebből azonban
élet nem lesz még, ha csak annyi közöd van az Úrhoz,
mint a karodra csatolt órának az óramüveshez.
Hogyha személyes élményed nincs róla, hogy Isten
létezik, és a tiéd Ő, akkor a bölcselet érve
mit se fog érni neked létéről, majd ha a próbák
súlya szakad rád. Nyomtalanul eltűnnek az érvek.
Hallott Igévé lesz Isten, hallik a hangja
bárhol, ahol hirdettetik értő emberi szóval.
Írott Igévé is a Biblia lapjain.
Áldott
Élet-igévé ott, hol a szó tettekre valósul.
S eljön a teljesség kora: színről-színre lehet majd
látni az Istent minden időkön túl is örökre!
Mindez után, ha a gúny fennhéjázó szava kérdi:
“Most hol az Isten, akit vakbuzgón félve magasztalsz?”
Ezt felelem rá: Jézus Krisztusban, ki viszont itt
él a szivemben, ezért számomra, hol én vagyok, ott van
mindenhol, s ez elég életre-halálra nekem már.
S hogyne lehetne elég a világnak is épp ez az Isten,
Aki Fiában átalakító hű szeretetté
lett, embert újjá formáló szent hatalommá,
hisz szeretetből halt meg ez Isten az emberiségért.
Nem Auschwitzban, sem Hirosímában. A kereszten!
Ámde a sír végleg nem tudta magába temetni,
feltámadt, s vele új lehetőség nyílt a világnak.
Ebben az Istenben hiszek én, aki önmaga fényét
híveiben napként tükrözteti vissza, de úgy, hogy
sokfele sokszorosítja, akárcsak a hajnali harmat.
Ég-e szívedben már az örök Napfény, Aki nem más
mint Istennek egyetlenegy Fia? Nincsen az égen,
s nincsen a Földön más név, akiben üdvre lehetne
jutni, hisz Ő a világosság forrása. Kövesd hát,
s nem jársz többé már a sötétbe’, tiéd lehet áldón
az örökélet végtelen ujjongó ragyogása!
1980