Megjött a távirat…de késve érkezett:
„Jó anyád rosszul van, jöjj azonnal haza!”
És elém varázsolt szomorú képeket:
fájdalmasan fojtó fekete éjszaka…
…ott fekszik jó anyám ravatalra téve…
halvány, meggyötört arc…lezárult szempillák.
– Ó, mennyi bánat szállt szomorú szívére,
míg belül borzalmas bacilusok szívták!
Mennék már, jó anyám, de késik a vonat.
Ne halj meg, ne hagyj itt bús szívemmel árván!
Csak még egyszer látnám élve az arcodat!
Bárcsak ne késnék el, ó, bárcsak megvárnál!
Neked csak szenvedést nyújtott ez az élet,
s tudom, hogy számodra megváltás a halál,
de nekem kárhozat! Ne így büntess, kérlek!
Bűnbánatom vajon még életben talál?
Édesanyám, várj meg!…Valamit szeretnék,
Valamit mondani szeretnék Teneked:
Mielőtt elmennél, bocsásd meg nekem még
sok bűnöm, amellyel vétettem ellened!
Lehet, hogy elkésem… Oly lassú a vonat…
Tán hiába sírom e fájó éneket…
Ó, csak hallanám még halkuló hangodat!
Ó, csak csókolhatnám még áldó két kezed!
Bocsánatod nélkül elpusztulok árván!
Mire nálad leszek, lehet, hogy gyász övez,
csak tépett porhüvely lesz az, ami vár rám,
és akkor már minden, de minden késő lesz!
1954