Amint felkelt az Úr Jézus
az úrvacsorától,
kiment Gecsemáné-kertbe,
úgy mint annyi másszor.
Vele volt a tizenkettő
egy kivételével,
de csakhamar megjött ’65z is
ellenséges néppel:
pap, katona, farizeus,
templomszolga, fegyver,
lámpák, botok, irigy harag
hömpölygött a kertben.
Júdás vezette el őket
ismerve a nyomot,
ahol Jézus övéivel
imádkozni szokott.
Ő rég tudta már a sorsát,
s eléjük ment bátran.
Megkérdezte: kit keresnek
itt az éjszakában?
„Ama názáreti Jézust!”
– felelték egyszerre.
„Én vagyok az!”- Nem készültek
ily nyílt feleletre.
Ők ijedtek meg hirtelen,
s hátraestek nyomban:
Isten szavát fedezték fel
eme néhány szóban.
Újabb kérdés… új vallomás…
Jézus meg nem riad,
sőt kéri: „Bocsássátok el
tanítványaimat!”
Őt fogták el csak, de ekkor
előugrott Péter,
kirántotta kardját, s vágta,
akit elért éppen.
Málkus kapott a füléhez
a főpap szolgája,
de már nem találta helyén,
mert Péter levágta.
Ámde Urunk ellenezte
ezt a harci módot.
Mindnyájan megtanulhatnánk,
amit akkor mondott:
„Gyilkos fegyver nem hoz békét,
csak sebet meg halált.
Péter, ember! Tedd örökre
hüvelyébe szablyád!”