Kinek az élet csak töviseket adott,
s fájó könnyeire új szenvedést kapott,
kinek osztályrésze betegség és nyomor,
arca mégse mindig szomorú és komor.
Ki gyógyintézetek számtalan kórtermét
csaknem úgy ismerte, mint saját tenyerét,
és a klinikáknak zord műtőasztalát,
hol nem egyszer vívott élet-halál tusát.
Kinek e föld tényleg siralom völgye volt,
egy nagy próbájában ekképp imádkozott:
„Uram, vedd el éltem, e keserű pohárt,
hallgasd meg gyermeked, amint esdve kiált!”
S akkor csoda történt a kórházi ágyon.
Ráereszkedett egy furcsa éber-álom.
Lélegzete elállt, teste megvonaglott.
Körötte úgy látták, hogy vége van, halott.
Amint a halál így ridegen rálehelt,
lelki szemeivel felismert egy embert:
gyilkos gyötrelmeknek igaz ismerője,
az Úr Jézus volt, s ő nem ijedt meg tőle.
Majd megszólalt az Úr, s arca fényben éget:
„Visszaadom földi életedet néked.
Míg két kis gyermeked egész felneveled,
addig élni fogsz, de sokat kell szenvedned!”
A látomás eltűnt, s e halálból ébredt:
ernyedt tagjaiba visszatért az élet.
Sokszor volt azóta lét s nemlét határán,
de nem hagyta két kis csemetéjét árván.
Több mint tíz év telt el, de jézusi álma
ígéretét eddig teljesedni látta.
Ó, hányszor érezte jönni már a halált,
de Urában mindig menedéket talált.
Betegség gyötörte töpörödött testét,
de azért viszi még nehéz kínkeresztjét.
Sok próba edzette gyermekies hitét,
bár alig értette, mindez vajon miért.
Kinek zúgolódás nem hangzik az ajkán,
ez a szenvedő hős az én édesanyám!
Tartsd meg, Uram, nekem őt még minél tovább,
e hűséges, drága, kedves édesanyát!
1947