Az észrevétlen ősi önzés átka
– hogy az élet minél könnyebb legyen,
nem látva túl egyéni érdeken –
úgy ránk tapadt, miként fagyöngy a fákra.
A szeretet rég szóvirággá sorvadt,
nem érték már a másik élete.
De kérdés: a miénk így élet-e?
Marad a jelszó: „Éljünk önmagunknak!”
Irtjuk magunkat buzgón, mint a férget,
nem szent szentély ma már az anyaöl,
apák, anyák kemény önzése öl,
isszuk s itatjuk is mi már a mérget.
Öregségünkre tartson el a másik,
vagy annak szívből vállalt gyermeke,
ki nem kérdi: jobb idők jönnek-e,
vállaljon minket is az összeroskadásig!
Fertőz e kór, mint áradó kanális,
s burjánzik, mint a rákos szövetek.
Halált dagaszt e kapzsi szörnyeteg,
de végül elpusztítja önmagát is…
1998