Míg ott feküdtem néma kábulatban,
s oly régen elhagyott az értelem,
az éter-álom szörnyű súlya rajtam
uralkodott, s a titkos félelem.
Álmomba’ sírtam oly keservesen már,
s keresve sem találtam kiutat;
sötét homályba’ hol van’ Ő a menvár?
S agyamba visszatért az öntudat.
Hallottam messziről: „Lám, újra éber!”
Fölém hajolt egy kedves kisleány,
vigasztalt, míg belőlem dőlt az éter,
s válaszként ily szavakra nyílt a szám:
„Ez hivatás, nem szakma itt, kisnővér,
Szeretni kell, ha rossz is a beteg,
ha nyugtalan, ha hány, ha hűsítőt kér,
szeresse akkor is, ne vesse meg!”
S érezve, hogy kibuggyanó a könnyem,
amely pillámon tétován remeg,
„az Isten áldja meg, nővérke – nyögtem,
– igen, ha nem hisz is, Ő áldja meg!”
1955