Tavasz-fényben hevül a szép határ,
de szíved oly hűvös, akár az érc,
s mint kikeletkor költöző madár,
úgy álmaimba vissza-visszatérsz.
Sajgó sebem sosem gyógyul be már…
Beteg vagyok, kifosztott nincstelen;
Tenélküled nekem tél lesz a nyár,
sötét a fény, sivár az életem.
Prometheus sem élt oly kínokat,
mint bús szívem e súlyos tél után.
Már szép szemed többé nem hívogat.
Csak álomkép maradsz nekem csupán.
Keserves könny és kínos ébredés.
Reménytelen örök reménykedés…
1954