Karomba dőlve újra karcsú tested,
mérte örömmel a tánc ütemét,
s dal örökíti meg újra az estet,
melyet a vágy tüze égire festett,
érezve szíved múló melegét.
Magamban újra kezdtelek dicsérni,
s érezve tested édes illatát,
szívembe vágy csapott a drága, régi:
fellobbanó tüzéből már a férfi
egy édes élet álmát fonta rád.
Nem tudtam még így más leányra nézni,
hiába tört meg már ezernyi kín,
mégsem tudott más még így megigézni,
agyam nem érti még, csak szívem érzi,
amit nem önthet dalba szó s a rím.
Tudom, hogy lánynak így vallani, szégyen,
s így vágyaim valója meztelen,
és undok, mint hernyó a falevélen,
de tarka lepkeszárny takarta régen
szűz hímporával hamvas lelkemen.
Delilla! Ollód szárnyamat levágta!
Hát mindig az veszít, aki szeret?
Nem, nem lehetsz te hű szerelmű mátka!
Szeretlek, ifjúságom édes átka,
de nem tudok már hinni én Neked!
Ne kísérts többé már! Isten veled!
1955