˝Bartimeus meghallja a jézusi szót, s felugorva
dobja le nyomban a koldusi göncöt, hogy akadálya
semmi ne légyen Hozzá futni hamar, Ki beszélni
épp vele óhajt.
Dobd le magadról te is azonnal
képmutató szerepek szövedékét, furcsa ruhádat,
pótanyagok keverékét: szereteted szirupos máz,
és a türelmed is önfegyelem csak, a nagyvonalúság
könnyelműség benned, a jóság – az se valódi.
Állhatatosságod nem más, mint balga makacsság.
Félsz felugorni, hogy el ne szakadjon e sokszinü gúnya.
Újat ad Ő, s nem pótanyagot, csak dobd le a régit!
Drága barátom, Bartimeus! Máskor de sötétbe
burkolod önmagadat! Csupa jaj, csupa baj feketéllik
rólad ijesztőn: „Jaj, mit egyem, mit igyam? Mi jöhet még?”
„Jaj, mibe’ járjak?” “Jaj, mit akarhat a főnököm újra?”
„Hol ‘csövez’ a gyerekem?” „Jaj, merre ‘potyázik’ a párom?”
„Mit hoz a holnap?” „Mért temetek szines álmokat ismét?”
Jaj, de nehéz ruha ez, beborítja a lényed egészen,
s nem birod ezt a ruhát éjjel se’ levetni magadról!
Ámde lemállana nyomban, foszlani kezdene rólad,
hogyha kitörve azonnal Jézushoz menekülnél.
Csak felugorni nehéz, de lehet, hisz az Ő közelében
égi erőtér támogat ebben, amíg szava szólít.
Máskor a Sátán oly szűkké szövögette kabátod,
hogy szoritása nyomán nyögdécseled egyre egyetlen
egy szavadat, mely minden gondolatod keretéből
újra meg újra szivárog elő akaratlan: ÉN, ÉN!
„ÉN ugye megmondtam!” „Ugye Nékem lett igazam csak…”
„Nem leszek ÉN soha senki cselédje, nem arra születtem!”
„ÉNvelem ezt meg nem tehetik…” „Nem tűröm el ÉN már!”
„ÉN betapasztom a száját…” „ÉN kiverekszem a jussom…”
Bújj ki e szűkre szabott szövedékből, új ruha vár rád!
Állj oda ÉN-telenül, ledobálva magadról a rongyot,
s vallhatod égi örömmel: „Az életem így igaz élet,
többé már nem az ÉN, hanem Ő él bennem, a Krisztus.”
*
Vagy Kain öltönye fojtogat izzón, s zárva az ajkad Félsz, ha
kinyílik, üvölt ki belőle a gyűlölet árja,
ölni tudó aljas vágyad kiömölne szivedből.
Vagy csak azért vagy néma, imátlan az Isten előtt, mert
félsz, hogy egészen mélyről tör ki belőled a sírás?
Sírd ki magad hát bátran Előtte, Ki hív szeretettel,
csak hadd jöjjön mind ki belőled! Most van a legjobb
és legfőbb lehetőség erre, hisz itt van az Orvos,
Ő, aki mindent átélt, tudja, mi fáj a szivednek.
Más esetekben a könnyű divat diktálja ruhádat,
rád forr, s benne titokban a tűz meg a vér szava lüktet,
sokszor emészt forró lázban, de kibújni belőle
már lehetetlen. Erőd, akarásod is újra kudarc. Nézd,
Mária Magdolnának is ily ruha fogta a testét,
s megszabadult, mert szót fogadott bizalommal az Úrnak.
És ha nem ismernél rá mégsem az eddigiekben
a te ruhádra, hiszen te elégeted önmagad is hűn
gyermekedért, a családért. Mégse lehetsz te kivétel,
emberi érdemeid ruhatára se’ húz ki a bajból:
céltalan életed unt taposómalmában öröm nincs.
*
Bartimeus otthagyta ruháját, s Jézus elé állt.
Tedd te is ezt, hisz a vágy ott él már rég a szivedben!
Nem lehet itt akadály más, csak te magad. Ne törődj hát
most se a jó- se a rosszakaróiddal, csak az Úrral!
Arra se nézz, aki melletted van a padba’, se másra;
régi ruhádra se – sajnálnád lecserélni magadról –;
Bartimeusra se, mert azt súgja az ősi Kisértő:
„No-no, azért mégis más vagy te, mint ama koldus,
és az idők is mások azóta, de mennyire mások!”
Jézust nézd, ki a legtöbbet levetette magáról,
isteni voltát, megüresítve magát megalázta
mind a keresztfa haláláig, hol szörnyű magányban,
meztelenül kínlódott érted, mert az egyetlen
köntöse kapzsi kezekbe került, hogy már te ledobhasd,
mind, ami távol tart még tőle, avagy akadályoz,
hogy szabadon fuss végre, amint vagy, Jézus elébe!
Hallod a hangját, vedd az irányt, és nincs lehetetlen:
lábad alatt a tenger is úttá válik azonnal!
Nézz csak Rá, s máris málnak le a régi ruháid!
Nézz Rá vak szemeiddel, hogy megnyissa örökre,
s láthassad mindazt, amit eddig még sose láttál!