Szívemben ősi bűnök garmadáján
bogáncs-bokrok burjánzottak csupán.
De rózsákkal hazudta be a Sátán.
Ilyen virág nőtt szívem vad húsán.
És semmi más. Ezt áldoztam hát egyre
bálványaimnak s lelkem köntösét.
Elhagytak mégis. Önbűnöm büntette
a rossz talajt, szívem gazos rögét.
Hány szent magot gyilkolt a testi érdek
– Napfényt, Erőt –, sok léha szóvirág!
Meddőn futottak el a drága évek,
elfonnyadván az új meg új csírák.
De akkor, ó, a nagykegyelmű Isten
egy ékes angyalt küldött el nekem,
hogy bűneimből végre fölsegítsen,
s gyümölcsöző lehessen életem.
De én őt tettem bálványommá nyomban,
s imádni kezdtem, mint a múltba’ mást
– ím, régi bűnök új virágcsokorban –,
és kéjjel ittam rá víg áldomást.
Az angyal könnyezett. De szent parancsra
szívembe vágta bús lángpallosát.
Leégett róla mind a bűn harasztja.
Lám ő ha büntet is, de mégis áld.
Mert összezúzta szívemet egészen,
fájdalmam már Istenhez szólt imát,
ki meghallgatta igaz könyörgésem,
és nékem adta egyszülött Fiát.
Örök Vigasztalóval is megáldott.
Ezért ad hálát egész életem,
s azóta szívem nem hiú virágot,
de – íme – élő hit-kalászt terem.
1957