Mint a hatalmas, porszínű kígyó, messze vonaglik
vastag eperfák törzse közé beszorítva az úttest,
s nyúlva növeszti az árnyat a nap tüze, bút fest
égbe merengő szál jegenyékre a véres ecsettel.
Mint puha pára, piroslik a por már lágy lebegéssel,
és csikorogva döcög szekerén a paraszt be a résszel
messze fehérlő törpe tanyába (kutyája ugatja).
Másfele már a sötétkék felhők széle beszegve,
s még le se szállhat az alkonyi tájra az éjszaka leple,
mint a homályos távoli partok a köd gomolyából,
tűnik elő a nagy éji zarándok, mint aki restell,
s nyomja az égre aranykoronáját tétova testtel.
És mire fénye fürödhet a csillagok égi tavában,
névtelen énekes áll a nagy úton a képre meredve,
s elteszi hexameterbe, e rímfaragású keretbe.
1954