Úgy csal a látszat: az alma piros lehet, ámde belülről
rágja a féreg, a lassu halál fele bomlik, akárcsak
én. Soha nem leszek újra a régi, emészt a betegség,
s ellene mit tehetek? Megakadnak az orvosok is már.
Járom a bús klinikákat, amíg a remény szava biztat.
Ó, de mit ér, ha segíteni nem tud a nagy tudomány még,
s szörnyü bajom tudatát csak a sejtelem árnyai súgják?
Édesanyám! Te is így veszítetted el ifju erődet.
Gyilkos amőba alattomosan települt a tüdődre:
szívta a véredet évek özönbaju hosszu során át,
s ellene mit se tehettek az orvosi gyógykezeléssel,
bár nyomorékra aszalta a tested a sokszori műtét.
Ó, mi gyakorta kivántad a nyugtot adó temetést már,
s nem lehetett menekülnöd e létből akárhogy akartál.
Drága anyám! A fiad se’ kimélte a sors keze. Látod?
Nyomdokaidba zavarta. Keserves az útja, amin jár,
rajta a fájdalom ősi bogáncsai sebzik a lelkét.
Ó, anyukám, te legédesebb asszony a földön! A szíved
vérpirosan lobogó tüzü máglya, az életed adtad
rajta a gyermekeidnek, akik soha nem fizetik meg.
Fekszem az ágyba’… Te nyújtod az égi vigaszt a szivemre,
és beteg ápol e’ként beteget, ki az életet élni,
sőt élvezni szeretné boldog örömmel, azonban
jobb-e az élet örök nyomorultan a röpke halálnál?
Élni, csak élni – kiáltja az ösztönöm – élni akárhogy!
És ha szeretsz Uram, úgy feledésbe merül a betegség,
s még a halál is öröm, ha való a sok égi igéret.
Istenem, áldd meg a sorsomat, és te legyél, ha halála
messze szakítja szivemtől anyámat, örök vigasz árja!
1955