A gyötrő aggódástól óv a hála,
mert Isten benne békességet ad,
„mely minden értelmet felülhalad,”
s a háborúság próbáit kiállja.
Nagy nyereség a megelégedéssel,
a hálával az istenfélelem,
új tartományba lép az értelem,
s beéri akkor bármilyen kevéssel.
Mindig erőforrásunk lesz a hála,
ha elvesz is valamit Istenünk.
Szeretve őt, javunkra lesz nekünk,
hogy életünket gazdagabban áldja.
„Ha már a jót elvettük – mondjuk Jóbbal –,
a rosszat mért ne vennők tőle el?”
Bukott lényünk mást úgysem érdemel.
Hogy mit miért tesz, azt ő tudja jobban.
„Áldott az Úr neve!” – Jób így ad hálát, –
s a szenvedésben sem tagadja meg,
a kísértéseknek nem ad helyet.
Így bírja csak ki sok nyomorúságát.
Minden ajándékánál több az Isten
bármit vesz tőlünk el, vagy bármit ad,
ő ezek nélkül is miénk marad,
hogy szívünk már egyedül rátekintsen.
Ha megnyert bűnbocsánatért imádja,
vagy bármi másért ujjongó öröm
Isten nevét s a hálás köszönöm,
hitünket is erősíti a hála.