Tavasz van, és a fénylő napsugár
ragyogja be az álmos kerteket.
Hiába int a forró arcú nyár,
fel nem hevíti dermedt szívemet.
Mint áprilisnak változó ege,
oly gyakran elborul tekintetem.
múltamnak fojtó, fájó fellege
fogságba’ tart, s ez oly reménytelen.
De szellő zúg rügybontó ágakon,
s úgy érzem, hogy a Te Leheleted.
Keresztedre a bűnöm átrakom,
s nem tépi már a Múlt a lelkemet.
Megnyílt szemem az örök Nyárba lát,
mert szíved mindig, újra megbocsát.
1954