Én most azért dicsérlek hálatelten,
mit elvettél, Uram, kegyelmesen,
megüresítve szívem és a lelkem,
hogy Tőled így mennél többet vegyen.
Elvetted, ó, a Bárány vére árán
a Sátán adta vad természetet,
a kárörömet más bajának láttán,
s vak ösztönöm, mely annyit vétkezett.
A bosszúállást, mely parázslott bennem,
s amelyet táplált titkos gyűlölet,
elvetted azt, mit legjobban szerettem,
magam szerelmét, titkos bűnömet.
Önigazságom, mely sohasem várt Rád,
az „én”-szerezte kétes érdemet,
elvetted rólam, ó, a törvény átkát,
s érezni hagytad, szíved hogy szeret.
Elvetted azt, mi némán tett hazuggá,
álarcomat, a rút képmutatást,
közömbösségem, mely alig vált múlttá,
hamisságom, hogy többé már ne lásd,
mert fájt Neked mindig büntetned engem.
S hogy emléked tisztult szívembe vésd,
elvetted, nagy csodát művelve bennem,
a bűn-okozta lelki szenvedést.
A hályogot szememről: kétkedésem,
mely mételyezte Igéd igazát,
bálványaim, miket szívembe véstem,
s elvettél mindent, mi káromra vált.
Így most azért dicsérlek hálatelten,
mit elvettél, uram, kegyelmesen,
megüresítve szívem és a lelkem,
hogy Tőled így mennél többet vegyen!
1958