* Az iskolai tanítás téli szünetében Budapesten, az akkori Énekeskönyv Bizottságban dolgoztam. E verset onnan írtam levélként feleségemnek, aki bútortalan falusi otthonunkban, Óföldeákon „magányoskodott”.
DRÁGA KIS FELESÉGEM!
Nem tud lekötni annyi más,
hogy ne égjen bennem az
ÖRÖK PARÁZS
Sokszor szerettem eddig életemben,
de úgy Kicsim, mint most, úgy nem, soha!
Lásd bárhová visz életem sora,
csak izzóbb lesz Hozzád hívó szerelmem.
Ha másra nézek, szívem visszaretten,
és Hozzád szít csak lángoló tüzem,
mert Rád tekintve más jövő üzen,
s mást hűt parázzsá szó tüze a tettben.
Ha majd vonagló csókba fúl a szánk,
örök parázsból lobban újra láng.
ÖRÖK PARÁZS, te mély Szeretet Lelke,
Te kösd örökre össze életünk,
s ha majd tavaszból őszbe hív telünk,
nyarad kísérjen majd a Végtelenbe…!
Budapest, 1958. január 17.