Őszi esőnek a permete hull szomorúan a földre…
Sírva halódik a nyár, gyászba borult a határ.
Már gomolyogva ködök települnek az árva vidékre,
súlyos a sűrű homály, nyirkos az alkonyi táj.
Rozsda-levéllel a fák dideregve merednek az úton,
mennyi a rút, csupasz ág! Fonnyad a fű, a virág.
Illatok árja helyett csak a vastag avar szaga terjeng.
Hűvös az éjszaka már, meghal a nagyszerű nyár.
ámde az Úr más távlatot ád az ősznek, a télnek:
zsendül a lelki tavasz, míg az idő behavaz
barna mocsokba bukó szineket – sziveket – feledésre,
s küldi a lelki nyarat, melyben a Lélek arat…
1954