Oly gyönyörű az idő odakünn a szabadba’, de én még
tespedek itt betegen, sok a baj, kikerül az egészség…
Rab vagyok itt, hol a bánat is öl keserűen. A régi
kedv hova tűnt? Ez a hely csak a kínokat újra igéri.
S egyre fakul a reményem. A gyógykezelésbe’ se’ látok
semmi vigaszt, s hova lettek a „hívek”, a régi barátok?
Át kell a kínokat élni. De lesz-e hatása a késnek,
s róla a rossz benyomásokat adhatom-é feledésnek?
Vagy soha nem javulok, soha nem nevet újra az élet?
És a remény tüze bennem örökre halott, sosem éled?
Hátha sosem lehet újra karomba’ a régi erő már,
s támasza sem lehetek soha senkinek, a temető vár?
Nem tudom én, de szivem befalazza sötéten a kétség,
s eltemetem magam is, hogy özön panaszát sose értsék,
mert kinevetne akárki, de nem birom azt se’, ha sajnál!
Győzni az Úrban! – a célom. A lelkem erősebb a bajnál!
1954