„Bűnös tehát, ki csak hallgatni jár el…
…Segítsen Ő azt tenni csak, mi jó…
Legyen velünk kegyelme mindig, Ámen.”
– Ím véget ért a prédikáció.
Megállapítod, hogy mi nem, s mi tetszett,
s egy hétre rá az elhintett Ige,
a drága Mag elpusztult már tebenned:
nem emlékszel belőle semmire.
S ha mégis tudsz egy néhány szót idézni,
csak szó marad, nem érik tettre meg.
Ha elméd tudja, szíved mért nem érzi,
hogy nem szavak, de tettek kellenek?!
Élő Mag volt pedig minden szemecske,
mégis halott maradt szíved hite,
s hiába tört meg Jézus drága teste,
megszoktad már, nem véve semmibe.
És évről évre nem használ a kegyszer,
szíved a kőnél is rosszabb talaj,
mert az termővé válik mégis egyszer,
de te olyan vagy most is, mint tavaly.
Öntözze már meg bűnbánatod könnye
szívednek szikes, száraz, rossz rögét!
A Lélek lángja törjön a közönyre,
s irtson ki benned mindent, mi sötét!
Váltsd tettre hát az igeszót azonnal,
ne hagyd enyészni élő magjait!
S számolhatsz úgy a legnagyobb haszonnal:
Ünneppé válnak hétköznapjaid.
– Szavalat szórta most az Ige magvát,
máskor beszéd, legtöbbször énekek.
Mondd, mért van az, hogy ez se, az se hat rád,
holott ez lenne legfőbb érdeked?!
Tetszettek, vagy nem. – Ó, csak ennyit hatnak,
s bírálatod szól másnak, vagy nekem.
Tarts meg belőle valamit magadnak!
Ne elfelejtett szóvirág legyen!
1957