Vasárnap

Van, ki a kocsmát járja vasárnap, van ki a pályán
szurkol kedvenc klubcsapatának. A másik a könyvet
bújja egész nap. A tévét nézi sok, űzve unalmát.
Mások a színházat vagy a hangversenyt dicsöítik.
S ott van a templomozók seregének az egyre csekélyebb,
ámde a többieket lekicsinylő népe, a hívők
képmutató gettója, e bús és gyér különítmény.
Egyiket erre, a másikat arra sodorja az ösztön,
hajtja szokása, esetleg a szórakozási igénye.

Hol van azonban az emberségnek a többlete józan
ésszel itélve? Nem abból, amit nem tesz meg a másik
embertársáért, avagy ellene; abból, amit tesz
ÉRTE, legyűrve magában az önzés állati vágyát.
Látni szeretném végre az Embert, azt, aki jót tesz;
azt, ki kiábrázolja magában az isteni mintát;
azt, kinek ember voltát más bizonyítja, nem az csak,
hogy két lábon jár, és dolgozik is, ha a szükség
kényszere hajtja, de inkább szólni szeret szaporán. Nem!
Mást akarok már látni! Különbet, mint amilyen te,
s mint amilyen magam is vagyok: újra meg újra esendő.
Azt, aki értelmessé áldja az emberi létet.

LÁTNI szeretném, nemcsak hallani róla a költők,
pártpropagandisták, papok és humanista barátok
álmodozó szavait.
Termett már egy ilyen Embert
emberi történelmünk, ámde a képviselői
rontották hitelét gonoszul majd’ két ezer évig,
s így sikerült feledésbe meríteni példaadását,
gúny tárgyává tenni személyét. Megmosolyogják
már, ki komoly szót szól követése ügyében. Azonban
új tipusú embert vár sóvárogva világunk,
újrateremtő összegezését mind ama jónak,
mely noha kis töredékekben, szétszórva jelent meg
némelyik emberben, de valóságként gyarapítja
mégis az emberiség közkincsét szellemi szinten.

Sok követésre való jó példát vár a világ, hát
ezt ábrázoljuk ki magunkban, összefogással,
egy akarattal igényelvén az Erőt az egekből
ahhoz az emberséghez, amely méltó lehet arra,
hogy magasabb rendű örömökre vezesse az embert,
új eget, új földet váró virradatra, amelyben
béke lakik, s örök ünneppé lesz majd a vasárnap!

1979