Nincs életünknek oly jótéteménye,
amelynek forrását kutatva, véres
nyomok ne hirdetnék a szörnyű árat…
És minden út végén, amelyen áldás
ömlik felénk a múltból, ott sötétlik
valamiként az áldozat keresztje.
Mégis gyakorta oly természetesnek
magától értetődőnek találunk
mindent, holott fölülről árad „minden
jó adomány s tökéletes ajándék”.
Közömbössé lett, mert közöttünk nőtt fel
új technikánk, mely kényelembe ringat,
és milliónyi változatban áldja
a mindig többre éhes életet.
De mennyi küszködés előzte mindezt!
Ó, mennyi meddő munka és kísérlet,
keserves koplalás, kemény kitartás!
És mennyi gáncs és mennyi gúny gyűlt össze,
s korán kopogtató komor koporsók
kövezték útját minden újításnak,
mely lassan bár, de fokról-fokra győzött!
Most át- meg átjár életünkbe’ mindent,
sőt, élni sem tudnánk már nélküle!
Közoktatási rendszerünk sem érték,
míg fel nem ködlik múltunk távolából
az iskoláknak ínséges hiánya,
a butaságból szőtt halálos háló,
mely milliókat tartott kábulatban.
S ha volt, ki arra szánta el magát, hogy
tanulni megy, vagyont emésztő árat
kellett fizetni érte, hogyha telt rá.
Néhány nagyúri sarj, ha megtehette…
Ó, mennyi önfeláldozó verejték,
s jaj, mennyi harc kellett azóta ahhoz,
hogy napjainkra bárkinek lehessen
igénybe venni ingyen iskolákat!
Természetes, hogy ősi államunknak
szilárd alapja van? Humánus eszmék
közösségépítő s magasztos célok
embert formáló otthonában élünk?
De mindjárt nem hat oly természetesnek,
ha emlékezni kezdünk Himnuszunkban
nemcsak régmúlt idők iszonyatára,
már arra is, mi tán inkább jelen még:
mikor lábunknál újabb „vérözön” volt,
mellettünk „kétség”, s „lángtenger” felettünk.
Nem, nem természetes, és nem véletlen
a belső rend s a külső béke, melyben
világra jönnek áldott álmaink!
Továbbá az se’ jött csak úgy magától,
amit hit által kaphatott a szívünk:
az a felmérhetetlen égi áldás,
mely mártírvérnek sűrű magvetése,
s kereszt-erdőkön át szurokba mártott
ember-fáklyák útján a vak középkor
eretnek-máglyáin keresztül ért el
modern korunkig. Ám nem volt hiába:
közkincsévé lett az emberiségnek,
melynek parányi része nemzetünk is.
Első igaz királyunk ihletésén
át, majd Mohács után e meggyötört nép
létét Krisztus-hitnek köszönheti.
Mind-mind, mit felsorolni sem lehetne,
roskadva hordozza a múlt megannyi
áldozatának bélyegét, akárcsak
hű Mesteréét hordta Pál apostol.
Mindez sosem magától értetődő.
Tehát mindenkinek, kinek csak része
van abban, mit a múlt így halmozott fel,
már életét csak egy nagy cél vezesse:
szolgáló tettek törlesztése töltse
háláját szét az épülő jelenre,
hogy érlelhesse dúsan a jövendőt…
Azt is, „mit szem nem látott, fül se’ hallott”,
s minek fényénél árnyékká sötétül
a legmerészebb ember-képzelet.
1979